Az Észak-Bükk lábánál elhelyezkedő kis falunk csodálatos, a vidék egyik legszebb helyén fekvő települése; itt élő közösségünk köszönti az irántunk érdeklődőket, a hozzánk ellátogatni szándékozó vendégeket.
A honfoglaláskor a Bükk hegységet 90-95 %-ban erdő borította; ebben a farengetegben indult és alakult községünk, mely – ezer év alatt – a történelem viharaiban is megmaradt, gyarapodott, kiállta az idők próbáját és hátrahagyott számunkra egy örökké használható értéket, a lakóhely szeretetét! Ezzel a kinccsel gazdálkodunk mi is, amelyet legjobb tudásunk szerint adunk tovább az utókor számára. Mindannyiunknak arra kell törekednie, hogy tudásunknak legjavát adva alakítsuk környezetünket és azzal utódaink elismerését kivívjuk!
A régmúlt megismerése számunkra, gyermekeink és unokáink számára is tanulságos kell, hogy legyen! Az ember a hon- és népismeret, valamint e táj történelmi ismerete nélkül nehezen tud eligazodni mai világunkban. Tisztelni és ismerni kell elődeink életét, hogy a jelent megfelelően értékelni tudjuk, a jövőt pedig tervezhessük!
A falu fekvése, természeti adottságai
Dédestapolcsány Borsod-Abaúj-Zemplén megye nyugati részében, Kazincbarcikától délnyugatra, Ózdtól délkeletre fekszik.
A térség a Bükki Nemzeti Park közvetlen közelében található és hozzá tartozik a Lázbérci-tó Tájvédelmi Körzete. Nagyon szép vidék, a környező hegyek megvédik az időjárás viszontagságaitól. Ebből adódóan az ország egyik legszárazabb és leghidegebb vidéke. A tavasz későn érkezik, a nyár rövid, még a legnagyobb kánikula idején is viszonylag hűvösek a reggelek.
A környék talaj- és rétegvízben szegény, felszíni vizekben viszont annál gazdagabb. Területén halad át a Bán-patak, északi határától nem messze hozták létre a Lázbérci-víztározót. A Bán-patakhoz Tapolcsányban a Csimás-patak, Upponynál a Csernely-patak csatlakozik. A Bán-patak az egész terület vízgyűjtője, a Lázbérci-víztározóba ömlik. A mesterséges tó, ellátja a környék településeit ivóvízzel. Kedvelt horgászhely, egyéb sportot (úszás, csónakázás) űzni nem lehet.
A tó, a patakok, a környező erdő kedvező élőhelyet teremt sok védett, szigorúan védett és egyszerűen csak szép növénynek és állatnak.
A környék természetes növénytakaróját a Bükk-hegység vidékére jellemző erdőtársulások – cseres-tölgyesek, gyertyános-tölgyesek, bükkösök – alkotják. A patakvölgyekben ártéri társulások – fűz- és égerligetek, mocsári és magaskórós társulások – találhatóak. Az erdészetileg hasznosított felületeket vegyeskorú lágy- és keménylombos, illetve fenyőerdők borítják.
A község az Upponyi-hegység kistáj keleti sarkában található, annak hátas típusú, alacsony középhegységi részén. Felszínét devon és alsókarbon mészkő, homokkő és pala építi fel. Hasznosítható ásványi nyersanyaga a mészkő.
Éghajlata mérsékelten hűvös, mérsékelten száraz, ami inkább csak a kevésbé hőigényes mezőgazdasági növények termesztéséhez megfelelő.
Talaja döntően agyagbemosódásos barna erdőtalaj.
A község nemcsak mészkőlelőhelyéről, hanem kultúrtörténeti emlékéről, vármaradványáról is híres.
1950-ben Dédes és Bántapolcsány egyesítésével jött létre.
Számos leletanyag bizonyítja, hogy régen lakott település. Az ott talált késő bronzkori cserepek a pilinyi vagy az ezt követő Kyjatice-kultúrából valók. Valószínűleg az utóbbi kultúrába tartozott a falu bronzkori földvára a Verebce-tetőn.
DÉDES neve a magyar Dedus személynévből keletkezett. Bántapolcsány nevének első része a Bán-pataktól ered, míg a Tapolcsány szláv eredetű szó, valószínűleg a nyárfáknál, topolyáknál lakó toplica szó származéka.
A Dedus-t mint személynevet 1221-ben, majd 1230-ban említik a források. Zadurral és Péterrel együtt szerepel a neve egy mocsolyási oklevélben, amikor is cseh hospeseket várjobbágyoknak akartak minősíteni. A Váradi Regestrum szerint Dédesen királyi bivalyvadászok laktak. A falu valószínűleg már ekkor fennállott, mint Borsod várának tartozéka, a borsodi várjobbágyok birtoka. 1247-ben a dédesi várjobbágyok, Gergely fia Markus és Miklós, Zadur fia Jakab és Damianó az őket védelmező Miskolcz nembeli Phyle zágrábi prépostnak, Tamás ispánnak és Imrének eladták Dédeskő egyharmadát két hegyet várépítés céljából. Erről a szándékukról azonban lemondtak. Az oklevél szerint a szóban forgó hegy mellett vasművelés folyt.
1254-ben már állt a dédesi vár, ekkor Ákos nembeli Ernye birtokában volt. Az erődítést ő létesítette valamivel korábban, amikor Parasznyán vásárolt javait cserélte el a dédesi várjobbágyok földjéért. 1254-ben a közeli Mályit arra való hivatkozással kapta meg IV. Bélától, hogy az erősség miatt van rá szükség. Egy 1268-ból való hamis oklevél szerint István ifjabb király (IV. Béla fia) Miskolcz nembeli Ponicz bánnak adta tartozékaival együtt, és adományát 1271-ben megerősítette. 1316-ban Ákos nembeli István fiai Csák Máté oldalára álltak, ezért a király, Károly Róbert Dédest 1319-ben Debreczeni Dózsával megostromoltatta és saját várnagyait illetve alvárnagyait ültette be a várba, ugyanakkor Ernye bán fiait jószágvesztésre ítélte.
A vár mellett a község is fejlődésnek indult. Szent Márton tiszteletére emelt kőegyházának papjáról már 1304-ből tudunk. 1332 és 1335 között plébánosa 2-12 garas pápai tizedet fizetett. A falu mint királyi birtok egyre gyarapodott. A XV. században már mint városról (oppidum) történik említés Dédesről, egyike Borsod vármegye mezővárosainak. A nevét az oklevelek Dedus, Dedos, Dedis, Dedes, Dedeus, Dyduz, Dedaws alakban említik.
TAPOLCSÁNY első említése a pápai tizedjegyzékekből való. Papja 1332-ben 10 garas pápai tizedet fizetett. 1398-ban Zsigmond király Visegrádon kiállított oklevele szerint a dédesi vár birtoka. A falut a középkori források Apolchián, Tapolchan, Tapochan, Tapoczyan, Tapolcyan, Tapolczyan, Thapolchan néven írják.
Dédes határában már 1240-ben Tardona és Dédes határjárásában említik a környéken lakó remetéket, a közelben pedig egy vesszős helyet és a dédesi vár kivágott erdejét. 1313-ban már állt a Szentlélek és Krisztus Teste tiszteletére szentelt pálos kolostor, amelynek lakói a szürke ruhás Szent Kereszt remetéi voltak. Az Ákos nemzetség tagjai voltak a kegyurak, és 1313-ban István nádor a Tisza mellett halastavat, Diósgyőrben az ottani pálos remetékkel közösen egy szőlőt adományozott nekik.
A pálosok két környékbeli egyházi intézményéből Dédeskő veszély esetén a biztonságot szolgálta, míg a kedvezőbb földrajzi helyzetű Diósgyőr az udvari életnek és a borsodi tartománynak lett központja.
1346-ban és 1347-ben egy-egy dédesi malmot kaptak. 1382-ben I. Lajos király is egy malmot juttatott nekik a Tapolca-patak mellett, 1391-ben Erzsébet királyné földbirtokkel adományozta meg őket, s a század második felében különféle adományokból több helységben kaptak szőlőbirtokot. 1473-ban Mátyás király az erdélyi sóbányákból 200 forint értékű sót adott a kolostornak, 1482-ben Péter diósgyőri pap egy házat és három szőlőt adományozott nekik. 1530-ban Szapolyai János még megerősítette Derecsényi Jánosnak egy 1524-ben kelt oklevelét, amelyben Sajókeresztúron malmot adományozott a szerzeteseknek, de 1540 körül már az erőszakos foglalások során világiak kezére jutottak a kolostor birtokai, s ezek még 1599-ben is Perényi Gábor kezén voltak. A kolostor a török uralom alatt elnéptelenedett, s csak a birtokok vándoroltak egyik zálogbirtokos kezéről a másikéra. A kolostor romjai Ómassától egy kilométerre ma is állnak a Bükkben, és Szentléleki romok néven közismertek.
A dédesi várat a király 1525-ben építette újjá. 1325 és 1383 között sűrűn váltják egymást a várnagyok. 1356-tól Cudar Péter a vár ura, aki birtokolta Diósgyőrt is. Ettől kezdve kisebb megszakításokkal 1438-ig a két erődítést ugyanaz a személy felügyelte.
Később a vár a királyné kezébe került, aki Cseréppel és Diósgyőrrel az 1420-as évek végén ( más vélemény szerint 1431-ben), elzálogosította azt Rozgonyi Istvánnak. 1432-39 között Cekei Márton a királyné familiárisa, a diósgyőri uradalom vezetője volt az illetékes Dédes ügyében is, annak ellenére, hogy eme utóbbi erőd élén más várnagyot találunk (Liptói János). Albert király anyósa, Borbála királyné minden jószágára rátette a kezét. Midőn azokat jutalmazta, akik trónra segítették, könnyedén a Pálócziaknak adta Dédes vár uradalmát és a korábban Diósgyőrhöz tartozó Sajószentpétert. A dédesi uradalom, amelyhez két város: Dédes és Sajószentpéter és öt község: Tardona, Nagyvisnyó, Tapolcsány, Mályinka, Szilvásvárad valamint a Bélapátfalva és Borsodszentmárton közt fekvő Rátótföldje tartozott, a földesurak kezébe került, amit az uralkodóknak később nem sikerült visszaszerezni. 1526-ig az uradalom a Pálócziak kezében van, birtokjogukat II. László is megerősítette 1445-ben. A család utolsó férfitagjának Pálóczi Antalnak a mohácsi csatában bekövetkezett halála után a birtok János király kezébe kerül, de hamarosan a Dobók és Perényiek vitáznak az uradalmon. A birtokon azonban a Perényiek ténylegesen már 1526 után birtokolták. János király 1537-ben adott adománylevelet Perényi Péter számára Dédes váráról és tartozékairól. 1549-ben Perényi Gáboré volt Dédes, Tapolcsány, Emőd, Gede, Kisfalud, Mályinka, Ónod, Szederkény, Szilvás, Tardona és Visnyó. Perényi Gábor örökös nélkül halt meg, halála után a király a várat Erdőhegyi Boldizsárnak adományozta.
A XV-XVII. században a falu birtokosai közül az Erdőhegyi, az Orlay, majd a Dőry család tűnik ki. Dédes és Tapolcsány felett ennek ellenére gyakran a putnoki- vagy az ónodi várkapitány gyakorolt felügyeletet.
A török 1567. április 1-én Hasszán temesvári basa vezetésével megkezdte Dédes várának ostromát, melyet Bárius István védett, akit még Perényi Gábor tett várnaggyá. A védők 15 napon keresztül hősiesen védekeztek, de a túlerővel szemben nem sok esélyük volt. Bárius nagy mennyiségű puskaport helyeztetett a vár tornya alá, az őrség pedig elhagyta az erősséget. Hosszú kanócot helyeztek a puskapor közé, s a lassan égő kanóc tüze a puskaporhoz ért, mire az felrobbant, maga alá temetve 400 török katonát. Hasszán basa bosszúból leromboltatta a várat, ami többé nem épült fel. Ettől fogva Dédest mint castrum dirutum-ot –leromlott vár – emlegetik a források.
A „reformáció terjedésének határa”
Báró Orlay András 1672-ben a kurucokhoz állt, mire a fiskus lefoglalta vagyonát s lánya, Borbála, aki gróf Serényi András felesége volt, csak nagy nehezen tudta visszakapni birtokát. Az öccse részét is minthogy az is a hűtlenség vádjába esett – , magához váltotta a putnoki uradalommal együtt. Erre 1687-ben került sor. Az Orlay birtok benne Dédes Orlay Borbála révén Serényi Andrástól született gyermekeire és azok utódaikra szállott. Ezt követően századokon át a Serényi család bírja a falut.
Dédes várának pusztulása után a király Tapolcsányt Putnok vár tartozékául jelölte ki, majd 1568-ban Daróczy Máténak adományozta, de csak élete tartamára. Máté halála után mégis a család kezében maradt a falu. 1582-ben fiának a gyámja, Újszászi János a település birtokosa.
A XVI. század utolsó harmadában a falu török hódoltsági terület lett, adót fizetett Dédeshez hasonlóan a töröknek. Utóbb az adó és a különféle falura kirótt szolgáltatások egyre növekedtek, ami visszavetette mindkét település fejlődését. A nyomasztó terhek alól a lakosok Tapolcsányról többször elmenekültek például 1576-ban.
A XVII. században Daróczy István 110 forintért a nyéki birtokával együtt elzálogosította Tapolcsányt Andrási Katalinnak, aki Serkei Lórántfy Mihály özvegye volt. A birtokosok között találjuk ebben az időben Gimesi Forgách István gyámsága alatt a Dósa-árvákat: Ádámot és Tamást, majd Palugyai Zsófiát. A XVIII. században pedig a Primóczi Szentmiklóssy családot, melynek Ferenc nevű tagját 1757-ben iktatták be Tapolcsány birtokába. A família a XIX. század középéig volt a falu egy részének tulajdonosa, a többi részt a dédesi hámorok, úgymint Glas Izmik, Letinak testvérek és a Kovács család bírták.
A XVI. században mindkét falu reformátussá lett. Dédesbe még a Perényiek alatt 1575-ben, míg Tapolcsányba az 1576-os török általi pusztulás után érkeztek reformátusok. Az 1595. évi összeírás Dédesen református templomról tudósít minket, de hogy ez a középkori templom volt-e vagy valami más, nem tudjuk, de nem sokáig állt, mert 1608-ban fából építették a következő templomukat, ami a környék jórészének anyaegyháza lett. A tapolcsányi templom építési idejét nem ismerjük, de 1705-ben a vármegye már öt forinttal segítette javítási munkálatait. A két falunak sokáig közös iskolája volt. A közeli Uppony-szorosnál egy szikla tetején 6 méter magas kereszt jelzi a reformáció terjedésének határát.
…megélte a század nehéz éveit, az első világháborúban Dédes 30, Bántapolcsány 34 hős fiát vesztette el. A falvakat nem kerülte el a II. világháború sem, 11 halott Dédesen, 16 Bántapolcsányban. Az átvonuló orosz és román katonák nem kímélték a polgári lakosságot. Számtalan atrocitás, rekvirálás keserítette az emberek életét. Az újjáépítést bizakodás, jövőbe vetett hit követte, amely hamar elveszett. A két falu 1950-ben egyesült Dédestapolcsány néven , s így vágott neki közel 1800 fős lakosságával a szocializmus építésének.
Új feladatok, kihívások, megoldandó problémák vártak a Bükk vidék hegykoszorújának költői szépségű, vadregényes tájai között elterülő településre.
A XVIII. század elején mindkét falu népe a földművelésből élt, melyben kiemelt szerepe volt a szőlőtermelésnek. Mindkét településre érkeztek új telepesek is, Dédesre nagyobb számban szlovákok, akik folyamatosan magyarosodtak el. A két falu népessége lassan növekedett, 1787-re Dédesben 488-an, Tapolcsányban 408-an laktak. 1828-ra ez a szám 589-re illetve 532-re nőtt.
A falvak népe az idők folyamán jellegzetes hegyi életmódot alakított ki. Gabonatermő földje a folyamatos erdőírtások ellenére is kevés volt. A környék természeti kincseit azonban jól hasznosították. Az erdők faanyagát a helyiek nemcsak kitermelték és szállították, hanem értettek a faanyag művészi megmunkálásához, a szépmíves házi faiparhoz is. A helybeli fafaragók időről-időre bemutathatták portékáikat a dédesi országos nagyvásárokon minden év májusában és szeptemberében. A lakosok szenet és meszet is égettek, de vasolvasztással is foglalkoztak. Sokan mégis arra kényszerültek, hogy kétkezi munkájukkal a summások közt keressenek megélhetést. Mások a messzi kőszénbányákban, erdőkben, távol családjuktól vállaltak munkát. Az életviszonyokban jelentős változás a XX. századig nem következett be. A lakosság alapvető megélhetését az 1900-as évekig a földművelésből,pásztorkodásból, szőlőművelésből, vadászatból, méhészetből, házi iparos tevékenységből biztosította. Kereskedelme, ipara mindkét falunak csekély mértékű volt. Tapolcsánynak állatállománya sem volt jelentős. Dédesben főleg szarvasmarhát, juhot, sertést tenyésztettek.
Szegény, de szorgalmas nép lakta a két falut, amely közül Dédesben a lélekszám lassan növekedett, Tapolcsányban ugyanakkor amelyet 1904-től Bántapolcsánynak neveztek folyamatosan csökkent. 1941-ben Dédesben 1259-en, míg Bántapolcsányban csak 463-an éltek.
A XX. század első felében Dédesben a lakosok többsége törpebirtokos volt, akik fejenként átlag 1-10 kat.hold területet birtokoltak. Igen magas volt a földnélküli gazdasági cselédek, napszámosok száma is.
A század első felében a megélhetést illetően mindkét faluban kezdett háttérbe szorulni a mezőgazdaság. 1900-ban az összes népesség több mint 80%-a még a földművelésből, kisebb részt az állattenyésztésből biztosította maga és családja megélhetését. 1941-re ez az arány már nem érte el az 50%-ot.
A mezőgazdaság visszaszorulásával fokozatosan nőtt az iparban, bányászatban munkát vállalók száma. A hagyományos falusi társadalmi rend megkezdte felbomlását. A változások főleg Dédesben szembetűnőek, amely a két település közül kihasználva kedvezőbb természeti, gazdasági, kulturális adottságait valamivel jobban fejlődött, ennek mértéke azonban nem volt számottevő.
A két falu 1950-ben egyesült Dédestapolcsány néven.
1949. után, a centralizált pártállami berendezkedés mellett, nem kerülhetett sor a regionális közigazgatás kialakítására. A területi korrekciók során a megyék számát 25-ről 19-re csökkentették. A közigazgatási reformmal megkezdődött a szocialista településpolitika átfogó rendszerének kialakítása, amelynek során osztályokba sorolták a településeket, amelyek eltérő jellegű és tartalmú, illetve nagyságrendű fejlesztési forrásokra számíthattak. Dédes és Bántapolcsány település egyesítésére is ezen időszakban, 1950-ben került sor.
1953. januárjában már megfogalmazódott, hogy az 1949-ben kialakított közigazgatási határok nem felelnek meg sem a szocialista közigazgatás, sem a tervgazdálkodás igényeinek. 1954-re, új közigazgatási beruházást kívántak kialakítani. Az 1953-as 10 megyés területi beosztást tartalmazó reformterv megvalósulásának csak a tanácstörvény 1954. évi módosítása tekinthető; így 1955 őszétől már ismét felvetődött a területi reform végrehajtásának szükségessége. A reformterv a megyék számát 19-röl 12-re kívánta csökkenteni. Az elmélyülő belső politikai válság miatt a politikai vezetés úgy döntött, hogy a kidolgozott reformjavaslatot nem terjeszti be az országgyűlési tárgyalásra.
1971-ben hozták nyilvánosságra az Országos Településhálózat-fejlesztési Koncepciót (OTK). Az OTK a megjelenés pillanatától kezdve először tudományos, majd később a szélesebb társadalmi, sőt politikai viták kereszttüzébe került.
Az 1990-es választások után közigazgatási besorolása: Borsod-Abaúj-Zemplén megyében független polgármesterrel és független képviselőtestülettel rendelkező község. Dédestapolcsány, Borsod-Abaúj-Zemplén megye részeként, a Kárpátok Eurorégió részét képezi.
A népszámlálási adatok szerint a településen kimagasló népességnövekedés az 1960-as évektől figyelhető meg, amely folyamat egészen az 1980-as évekig tartott; az elmúlt évtizedben csökkenés tapasztalható. A népesség elvándorlásának két fő oka : munkaalkalmak és a jobb életkörülmények keresése. Dédestapolcsány községben az elköltözések száma a rendszerváltozástól folyamatosan növekedett; a legtöbben 1998. évben hagyták el a települést.
Infrasuktúrális helyzet: a község rendelkezik vezetékes ivóvíz-, szennyvíz-, gáz- elektromos- és telefonhálózattal. A kábel TV hálózat a Müvelödési Házon elhelyezkedö föállomástól került kiépítésre.
